Megszoktuk, hogy a betevő falatért meg kell dolgozni, s ez rendjén is van. Maga a Szentírás tanít rá, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék. A mai Olvasmány azonban úgy mutatja be Istent, mint aki egészen ingyen, nem fáradozásunk béreként, hanem érdemünk nélkül kínálja ajándékait. Ez a bőkezűség zavarba ejt. Kényelmetlenül érezzük magunkat, szeretnénk felmutatni valamit, amivel megszolgálhatnánk ezt a jóságot, a rólunk való gondoskodást, és nincs semmink, amit cserébe adhatnánk. Esetleg az a gyanú is felébred bennünk, hogy a gyomrunkon keresztül Isten talán le akar kötelezni, magához akar láncolni bennünket. Bizonyos értelemben igaz is: valóban „csalétek” ez, amely a mulandókon keresztül az örökké megmaradókra irányítja a figyelmünket, a szellemi kenyérre, borra és tejre.

A kenyérszaporításról szóló evangéliumi elbeszélésben azt látjuk, hogy a lelki éhség a testinél is erősebb. Eszükbe sem jut a Jézushoz indulóknak, hogy későre jár, és enniük kellene. Jézus pedig maga gondoskodik számukra eledelről, ezzel is igazolva, hogy aki mindenekfölött Isten országát és annak igazságát keresi, annak minden megadatik, amire csak szüksége van. Szent Pálnál viszont már arról olvasunk, hogy Krisztus szeretetének ereje még a földi szükségletekben való hiányt, szenvedést is legyőzi. Már nem csupán arról van szó, hogy megfeledkezzünk az éhségről, hanem hogy a kifejezett éhezés sem tántoríthat el Krisztus szeretetétől. Többé már nem földi jólétünk lesz Isten szeretetének jele és fokmérője, hanem a mi megpróbáltatásunk közepette tanúsított hűségünk.

Urunk Jézus, örök életünk táplálója, hálát adunk Neked gondoskodó, ingyenes szeretetedért. Add meg, kérünk, hogy a kötelességszerű vallásosságot túlhaladva többé ne az erényes élet megjutalmazójának, földi gondjaink megoldójának tekintsünk csupán, hanem magának a jutalomnak és az egyetlen fontosnak. Segíts kegyelmesen, hogy értünk hozott áldozatodtól megrendülve és abból erőt merítve belépjünk a nagylelkű ingyenesség világába, ahol már mi sem valamit adunk, hanem önmagunkat – egészen és feltétel nélkül.  (fr. Barsi Balázs OFM)

Elmélkedés   A kenyérszaporítás Jézusnak ezt a csodáját mind a négy evangélium elbeszéli, sôt Márk s ôt követve Máté kétszer is. Az apostoli Egyház különös jelentôséget tulajdonított ennek a csodának. Ôsrégi festmények azt bizonyítják, hogy ez az érdeklôdés késôbb sem lankadt: a hal és kenyér vagy késôbb maga a kenyérszaporítás jelenete gyakran megjelenik a katakombák falán vagy késôbb a templomokban. Vajon miért jutott ennyire központi szerephez épp ennek a csodának a története? Hiszen az elbeszélés hallatlanul szerény. Igaz, sok embert vendégel meg benne az Üdvözítô, de még a csoda részesei közt is lehettek elegen, akik jóllaktak anélkül, hogy egyáltalán észrevették volna, mi történik velük, körülöttük. (Amint a kánai menyegzôn is csak a beavatottak tudták, hogy csoda történt.) Vagy igaza volna a negyedik evangélium szerzôjének, aki arról számol be, hogy a jóllakott sokaság nagyon is tudta, mi történt, s királlyá akarta tenni Jézust (Jn 6,1- 15)?   De ha mindenki odafigyelt is; milyen szegényes csoda kenyeret s halat adni az éhes tömegnek! A mesékben ilyenkor asztal terül válogatott ételekkel, mindennel, ami szemnek, szájnak ingere. A kenyérszaporítás jelentôségét nem annyira az esemény látványos volta, természet rendjét megtörô csodálatossága adta, hanem inkább Jézus tettének gesztus-értéke. Aki kenyeret ad, az uralkodói módon viselkedik. Ennyiben a kenyérszaporítás hasonlít a jeruzsálemi ünnepélyes bevonuláshoz, s csaknem zászlóbontás-értékű messiási tett. Úgy látszik, valami igazság mégiscsak van a negyedik evangélium beállításában.  Az elbeszélés bevezetô mondatai: ,,Amikor (Jézus) … látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mk 6,34) Az elbeszélés megfogalmazói Jézus tettét pásztori tettnek tekintik, s ez már nagyon közel vezet ahhoz, amit megint csak Jánosnál olvashatunk, hogy a kenyérszaporításkor szétosztott s megsokasított kenyér a mannát, a pusztai vándorlás csodálatos kenyerét idézi.   Lehet, hogy késôbb, évtizedek múlva el is homályosult a kenyérszaporításról szóló elbeszélésnek ez a legôsibb jelentése. Akkor azonban elôtérbe lépett egy másik hasonlóság, s az újra aláhúzta ennek a történetnek sajátos jelentôségét. Az evangéliumi elbeszélés szövege nemcsak ószövetségi emlékeket villant föl, hanem elôre is utal az utolsó vacsora történetére. Figyeljük csak meg! Kenyérrôl s halról esik szó, de a kettô közül mindvégig a kenyérre irányul a figyelmünk, Jézusnak vele kapcsolatos mozdulatait látjuk magunk elôtt. ,,Fogta…, hálát adott (eucharisztészasz)…, megtörte…, odaadta…” ezek az igék mind fontos szerepet játszanak majd az utolsó vacsorán, az Oltáriszentség alapításakor. Az elbeszélô olyan szavakkal idézi föl a kenyérszaporítás csodáját, amelyekben keresztény olvasó ráismer a szentmise kulcsszavaira. A csodálatosan megsokasított kenyér fölidézte a manna-csoda emléket. De maga mégsem Jézus igazi, végleges ajándéka, mint a jóllakottak hiszik, hanem megint csak elôkép. Elôreutal arra a kenyérre, amelyet azóta is tör s oszt az apostoli Egyház Jézus nevében és Jézus megbízásából, s amely valóban táplálja Isten népét a történelem sivatagi útján. Érdemes figyelnünk a csoda apró, emberi mozzanataira. Ilyen az például, hogy Jézus csodatettének kiindulópontja egy önként odakínált adomány: az a néhány hal és árpakenyér. Ha beleképzeljük magunkat a névtelen adakozó helyzetébe, egészen elámulunk. Ô maga jóllakhatott volna azzal az élelemmel, még néhány barátját is megvendégelhette volna. De milyen reménnyel adta közre ezt a keveset; neki se lesz, másnak meg mi jut belôle? Provokálni akarta a csodát? Ha valami, hát az áldozatkész szeretet bátor s nagylelkű gesztusai provokálhatják ma is Isten csodatevô kedvét. (Jelenits: Betű és lélek, 45)