Amiről ma a Zsidókhoz írt levélben olvasunk, annak történeti alátámasztását láthatjuk az Olvasmányban: az Egyiptomból való kivonulás éjszakája nem érte váratlanul atyáinkat, mert hittek esküvel megerősített ígéreteinek. Az Újszövetségben azonban sokkal nagyobb ígéretek birtokában vagyunk. A Hitvallásban ezt mondjuk: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Amikor a ritmikusan ismétlődő „hiszek” igét egyszer csak fölváltja a „várom”, ezzel fontos figyelmeztetést is kapunk. Ha hitünk nem alakul át várakozássá, akkor az haldokló, beteg hit, nem az Úr Jézus által megdicsért emberi magatartás.

Ő a mai Evangéliumban az urára váró szolga képét állítja elénk. A nappal a tennivalók világát jelenti, az éjszaka a mélységes bizalomét, amelyben nem cselekszünk, hanem egyszerűen várunk, ráhagyatkozva Urunkra, aki nem csap be és nem hagy cserben. Ez a várakozás maga a legnagyobb tett, még ha esetleg öntudatlan álomban, mély alvásban testesül is meg, mint ahogy a gyermek alszik édesanyja karjaiban, kimondatlanul is tudva, érezve, hogy a legnagyobb biztonságban van, a szeretet védőburka veszi körül. Akiket Isten Lelke vezérel, azokat erre a mélységes várakozásra, totális ráhagyatkozásra tanítja.

Az isteni pedagógiának különböző szakaszai vannak. Előbb megízlelteti velünk az Úrral való együttlét édességét, azután munkát ad. Majd mikor már egészen beleszoktunk, és kedvünket találjuk benne, megengedi – vagy szándékosan akarja? –, hogy egyszerre ízét veszítse mindaz, amiért eddig lelkesedtünk, sőt azt, hogy minden tevékenységben unalmat, csömört, ürességet találjunk. S ha ebben az állapotban mégis egészen átadjuk magunkat neki úgy, hogy nem akarunk semmit, nem akarunk már valaki lenni, hanem csak őt akarjuk egyedül, akkor megajándékoz bennünket azzal, hogy egyszer csak eljön hozzánk, és ő szolgál fel nekünk. Visszaadja tevékenységünk jó ízét, ám a szívünket magának tartja fenn.

Az Urára váró szolga magatartása a Lukács evangéliumban a Krisztus-követő alapállása. Idilli képnek tűnik, valójában azonban igen kemény küzdelem, mely túl van az evilági várakozáson és túl a cselekvésen is. Hogy mégsem lehetetlen, s hogy megéri, arról tanúskodnak az Egyház nagy és kicsiny, jól ismert és elrejtett életű szentjei, s mindazok, akik ha csak egy-egy órára, napra is, megízlelték utánozhatatlan édességét.

Szűz Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) – Augusztus 15.

Jel 11,19a;12,1-6a.10; 1Kor 15,20-27c; Lk 1,39-56

„Én, János, láttam, hogy az égben feltárult az Isten temploma és láthatóvá vált a szövetség ládája.”

Az új és örök szövetség Isten és ember között maga Jézus, aki valóságos Isten és valóságos ember. A szövetség ládája viszont a Szent Szűz testestül-lelkestül, mert ő előbb hitébe, majd testébe fogadta az új és örök szövetséget, a megtestesült örök Igét, a második isteni személyt.

Szent Lukács a mai evangéliumban Mária látogatását Erzsébetnél úgy írja le, mint a frigyláda fölvitelét Jeruzsálembe. Azonos kifejezéseket használ, azonos képeket. Dávid liturgikus táncot járt örömében a frigyláda előtt az eredeti görög szöveg szerint; a magzat Keresztelő Szent János is liturgikus szent táncot járt az élő frigyláda, a Szent Szűz előtt, akiben Isten dicsősége, Jézus volt jelen. Mária is körülbelül három hónapig maradt ott Zakariás házában, mint egykor a frigyláda Obedeus házában – és mindkét ház áldásban részesült.

A lorettói litániában szereplő megszólítás: „Frigynek szent szekrénye”, nem csupán szépköltői kép, ha nem nagyon mély bibliai igazság. János ezt a szekrényt, a szövetségnek ezt a ládáját látta a megnyílt égben.

Mária azonban nemcsak lelkileg, hanem testileg is frigyláda, mert „méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát”. Ma az ő dicsőséges feltámadását, mennybevételét ünnepeljük.

Szent Pál csak a kezdetet és a véget említi: Először Krisztus, majd amikor eljön, azok is mindannyian, akik Krisztushoz tartoznak. Máriát nem említi, mert a végső időről beszél, de burkoltan utal rá, mert sorozatot említ. A sorozat pedig akkor sorozat, ha legalább már két tagja van, és ha lesz legalább egy harmadik tagja.

Igazából Szűz Mária feltámadása Jézus Krisztus feltámadásával végtelenül jobban összetartozik, mint a mi feltámadásunk: úgy, ahogy a szövetség ládája és a benne lévő isteni dicsőség. Ennek a titoknak az elfogadása, szemlélése az üdvösség terhe alatt kötelező. Az ő feltámadásának, megdicsőülésének ténye szigorúan hozzátartozik a hitletéteményhez, ahhoz a hithez, amelynek elfogadása üdvözít.

Talán nem is tudjuk, hogyan és miért. Elég az, ha tudjuk, Isten kinyilatkoztatta Szűz Mária megdicsőülését, hogy üdvözülhessünk. Talán az állandó szemlélés a fontos, hogy Jánossal együtt hitünkben lássuk a megnyílt eget, bármi is történik velünk és bármilyen keserű is az életünk, és lássuk a megnyílt égben Szűz Máriát, a frigynek szent szekrényét. (fr. Barsi Balázs ofm)