„A hét angyal egyike lélekben elvitt egy magas hegyre, és ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet.”

Amint a múlt vasárnap olvashattuk, most is három síkon zajlik az Egyház élete.

A külső teendők, súlyos felelősségek síkján, hiszen megjelenik a tévtanítás, amely végig fogja kísérni a krisztusi hitletéteményt hirdető s annak tisztaságát őrző, evangelizáló apostoli egyházat. Viták, szakadások, gyűlés, mely gondolkodást, szenvedéssel teli intellektuális munkát is követel; apostoli levél, rendelkezések. Az Egyháznak ez az élete egészen úgy fest, mint egy közösséges emberi csoport élete. Sokan ezt el is utasítják, mert hivatalok létesülnek, szükségszerű kirekesztések történnek, szabatosan megfogalmazott dogmák születnek. Mindez sokak szubjektív, égbenéző, parttalan érzésekben úszó vallási életét zavarja.

Ám valójában ez csak a külső élet, amelyet ha nem vállalok, nem vállalom a megtestesülés realitását. Ha viszont csak ebben élek, elárulom az Egyház belső valóságát. Mert van az Egyháznak ezt a külső életet tápláló, éltető benső élete. Az Egyház azoknak a gyülekezete (illetve az Egyházban biztosan vannak olyanok), akikre áll Jézus szava: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.” Ha a vatikáni hivatalok dolgozói, a püspökségek személyzete, a kolostorok lakói, az új templom építésén fáradozó egyházközségi tagok nem tudatosítják és nem aszerint élnek, hogy bennük a Szentháromság lakik, hogy lelkükben megkezdődött a hittel és a szent keresztséggel az örök élet: Isten élete, akkor saját magukról nem tudják vagy nem veszik komolyan a leglényegesebbet…

De ez a külső és belső élet még nem a teljes élet, mert elveszíthető. A csak befelé forduló és lelki életét figyelő keresztény még nem éli a maga teljességében Krisztus életét, aki már az Atya jobbján ül. A keresztény életnek van egy transzcendens, eszkatologikus, a végső beteljesedéshez kapcsolódó vonatkozása, amelyet a ma felolvasott apokalipszis- részletben pillanthatunk meg. A mennyei Jeruzsálemben nincs templom, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem napra, sem holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.

Nem az a végső reményünk, hogy Isten bennünk van, mert bűneinkkel a kegyelmi állapotot elveszíthetjük, hanem hogy mi vagyunk Istenben. Ez elveszíthetetlen, s ha ehhez ragaszkodunk, nem leszünk hűtlenné…            (fr. Barsi Balázs ofm)

ÚTRAVALÓ

A feltámadt Krisztus a mi reményünk. Benne az élet minden rejtélye, az élet értelme, az örökkévalóságba torkolló időknek minden kérdése megoldást nyer. Ő a győzelemre, az áldott boldogságba és dicsőségbe vezet el bennünket, a dicsőséges életre, amely soha nem ér véget. Ő a mi életünk és feltámadásunk. Jelenünk és örök jövőnk.                                            

ELMÉLKEDÉS
Mire küldött az Isten?
Arra, hogy gyűlöld azt, aki éppúgy, mint te, mása,
s pusztán azért, mert károdat kívánja?
Miért küldött? Azért, hogy marakodj
s visszaharapd a beléd marót,
vagy hogy utána menj, és hogyha
fájna szegénynek, a rajtad ejtett marása,
te adj sebére egy kis balzsamot?
Nyilván nem azért küldött, hogy ítélkezz,
hisz magadat ítélnéd épp elég lesz,
és irgalmat, ha rád kerül a sor,
hol lelsz, ha magad sem irgalmazol?
Gyűlöl? – Szeresd! S tán megválthatod
akkor magadat is, őt is, a kárhozattól.

Túrmezei Erzsébet: HÚSVÉT UTÁN

HÚSVÉT ELŐTT... nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt... zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt... ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt... arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt... szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt... kihamvadott remények.
Húsvét előtt... egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés az éjszakába.
De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után... futni a hírrel frissen!
Húsvét után... már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után... új cél és új sietség!
Jézus él!
Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után... erő, diadal, élet!
Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.

MÁJUSI LITÁNIA

A „litánia” görög szó, esdeklést, könyörgést jelent. Így hívjuk azt az ősi, szinte minden népnél és vallásnál meglevő könyörgési formát, amelyben a változó megszólításokat és kéréseket előénekesek, előimádkozók jelentik be, a közösség pedig állandó válasszal ostromolja az eget. A Szűzanya által kérjük Isten segítségét