A Pünkösd utáni első évközi vasárnap a Szentháromság vasárnapja. Miután az üdvösség történetének eseményeit megünnepeltük, mintegy összefoglalóul hitünk legszentebb misztériumát ünnepeljük.

A liturgikus ünneplés csak később kezdődött. Bár a VI. században már megtalálhatók voltak az ünnep nyomai, de csak a VIII. századból fennmaradt Geláziusz-féle szakramentárium közli a Szentháromság prefációját. Ugyanakkor megtalálható a Szentháromságról való mise az úgynevezett fogadalmi (votív, ma: alkalmi) misék között, amelyet Alkuin (+804) tours-i apát készített. Õ állította össze Nagy Károly részére a votív miséket az egész hétre, vasárnapra pedig a Szentháromságról szólót. Ezt az összeállítást szeretete jeléül elküldte a fuldai rendtársaknak.
            Az ünnepet Stephanus, Lüttich püspöke (+920) vezette be. Elrendelte városában, majd szép zsolozsmát is szerkesztett az ünnepre. Ebből is látható, hogy életében jelentős szerepet játszott a Szentháromság tisztelete. Írt egy könyvecskét elődjéről, Szent Lambertről (akit 670-ben száműztek), s közli egy fohászát:
„Istenem, kérlek, áldd meg szolgáidat; Isten, ki hármas egységben áldott légy!”
Az írását egy nagyon szép doxológiával (dicsőítés) zárta: „Miközben uralkodik az élő Isten Háromsága teljességében s az egység fenségében,
kinek dicséret legyen, s a szentek ujjongása;
és folytonos hálaadás most és mindig a halhatatlan örökkévalóságon át. Ámen.”

A püspököt székesegyházában a Szentháromság oltár alatt helyezték örök nyugalomra. Utóda pedig az egész egyházmegye számára elrendelte Szentháromság ünnepét.
            Róma nem helyeselte és nem fogadta el az ünnepet. III. Sándor pápa (+1181) így ír egy levelében: „Némelyek szokásba hozták, hogy a Szentháromság ünnepét ülik Pünkösd nyolcadában, mások az egyházi év utolsó vasárnapján. A Római Egyház nem fogadja el ezt a szokást, mert minden vasárnapon, sőt naponként megünnepeljük az Egységnek és Háromságnak ünnepét”.

Az egyetemes Egyház számára XXII. János pápa 1334-ben, az avignon-i fogság idején rendelte el az ünnepet. A rendelkezés Róma számára volt fontos, mert a világon mindenütt önként megtartották. Ettől kezdve folyamatos a liturgikus ünneplés. A VI. Pál féle Misekönyv még azzal tette tökéletesebbé az ünneplést, hogy a három liturgikus évnek megfelelően más-más szentírási szakaszokat olvastat a misén.
            A szentírási szakaszok rámutatnak arra, hogy a kinyilatkoztatás által az ember képes megismerni hitünknek ezt az igazságát. Az olvasmány Mózes második könyvéből (Kiv 34,4b–6.8–9) való részlet. „Az Úr, az Úr irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, kegyelemben és hűségben gazdag” – nyilvánította ki magát Isten Mózes előtt. A Válaszos zsoltárban a három ifjú hálaénekével felel az Egyház, és állandóan ismétli: Dicséretes és magasztos örökkön örökké. A szentlecke (2Kor 13,11–13) arról az elválaszthatatlan közösségről szól, amelyet Isten szeretete és a Szentlélek hoz létre bennünk. Az Alleluja vers az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőítése, amelynek titkát Urunk a búcsúbeszédében tárja elénk. Az evangélium az Isten szeretetéről tanít, aki elküldte Fiát, hogy általa üdvözüljünk (Jn 3,16–18).

            A mise könyörgése megköszöni a mennyei Atyának, hogy kinyilatkoztatta a Szentháromság életének belső titkát. Azt kérjük, hogy annak dicsőségét megismerjük, és a fölséges hatalmú egy Istent imádjuk. Amíg az áldozás utáni könyörgésben kérjük, hogy ezen misztérium megvallása szolgáljon lelkünk-testünk üdvösségére, addig a felajánló könyörgés csak az adományaink megszentelését kéri.

            A prefáció igazi himnusz, a Szentháromság magasztalása. Megvalljuk a háromszemélyű egy Istent. Az igaz és örök istenséget úgy valljuk, hogy három különböző személyt imádunk egyetlen lényegben és egyetlen fönségben. Ezért méltán zeng a dicsérő ének a láthatatlan világ lényeitől: Szent vagy!

            Sokszor valljuk meg hitünket e rövid magasztalással: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen”.