Miközben az Apostolok Cselekedeteiben szinte naplószerűen követjük az ősegyház mindennapi életét, amely tele van konfliktussal, szenvedéssel, megoldandó új feladattal, de örömmel és Isten csodáival is, halljuk a Szentleckében a trónon ülőnek, a teremtő Atyaistennek szavát: „Íme, újjáalkotok mindent”. Az Evangéliumban pedig Jézus új parancsát: „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.” Szinte egy életre szólóan, minden napra világos sémát kapunk, hogyan lehet élni a maga teljességében Krisztus követését már most, az esetlegességek és mulandóságok közepette.

Ha valaki eredményre vezető, sikeres módszerre vágyik, azt ilyen egybecsengésekből: az Isten igéjének egy pontra koncentráló ragyogásában fedezheti fel.

A trónon ülő megszólalt. Mindennap hallanunk kell kijelentését: „Íme, újjáalkotok mindent.” Elhagyatottságod iszonyatos magányában vagy nászéjszakádon, primíciádon vagy hivatásod lehetetlennek látszó sötét korszakaiban, egy szép csendes téli délutánon, mikor a paradicsomi békesség mint megannyi hópehely hullik alá az égből, vagy operáció előtt, félelemtől gyötörve. Elhangzott az Atya szava. Mikor? Húsvét éjszakáján… És amit kijelent, az megvalósul. Jézus feltámadásában újjáalkotott mindent. Ha ezzel a valósággal nem veszed fel hitben a kapcsolatot: el van veszve az a nap, az a vállalkozásod. De kell az új parancsot hallanod és indulnod a nagy és lehetetlennek látszó küldetésre: ma úgy akarok szeretni, illetve úgy akarjuk szeretni egymást, ahogy te szerettél és szeretsz minket, Jézusom.

Mindez illúzió lenne a Szentlélek nélkül! Az Atyaisten a Szentlélek erejében támasztja fel Jézust örök dicsőségre, és benne az emberi testet-lelket és az anyagvilágot. Jézus a Szentlelket adta nekünk, hogy ő uralja szeretetünket, s beiktassa az Atya életébe.

Igen fontos a harmadik: a naplószerű Apostolok Cselekedetei, mely arra figyelmeztet: tegyem a dolgom és álljam meg a helyem ott, ahol vagyok, mert enélkül Isten újjáteremtése, a Szentlélek kiáradása, a szeretet (amellyel belekapcsolódunk az újjáteremtésbe) csupán elmélet marad. A keresztény élet a teendők, a feladatok pontos, felelősségteljes végzésében végigküzdött, érlelődő örök élet. (fr. Barsi Balázs OFM)

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

            Az utolsó vacsorán hangzik el ez az ige. Jézus tanítványaival összegyűlt az asztal körül, épp az előbb mosta meg a lábukat. Néhány óra múlva elfogják, halálra ítélik és keresztre feszítik. Amikor már csak kevés idő van hátra és közel a cél, akkor szokás elmondani a legfontosabb dolgokat, amit az emberek „végrendeletként” hagynak.

János evangéliuma ennek kapcsán nem az Eucharisztia alapításáról szól, hanem ehelyett a lábmosást írja le. És ennek fényében kell értelmeznünk az új parancsot. Jézus először cselekszik és csak azután tanít, ezért tud tekintéllyel szólni.

A felebarát iránti szeretet parancsa már az Ószövetségben is szerepelt: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Lev 19,18). Jézus ennek egy új aspektusára világít rá, a kölcsönösségre: a kölcsönös szeretet teremti meg és jellemzi a tanítványok közösségét.

Ez a szentháromságos, isteni életben gyökerezik, amelyben a Fiúnak köszönhetően az ember is osztozni képes. Chiara Lubich egy példát említ, egy képet, amely számunkra is megvilágítja ezt: „Jézus ugyanis amikor a földre jött, nem a semmiből jött, mint mi, hanem a Mennyből. És mint egy bevándorló, amikor egy távoli országba érkezik, alkalmazkodik ugyan az új környezethez, de megőrzi saját szokásait, saját öltözékét viseli, és továbbra is beszéli a saját nyelvét, így Jézus is kétségkívül alkalmazkodott a földi, az emberi élethez, de – mivel Isten volt – magával hozta a szentháromsági életet, és ez a szeretet, a kölcsönös szeretet.” 

„Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!”

Itt bepillanthatunk Jézus üzenetének a lényegébe, amely az első keresztény közösségek frissességét idézi, és amely ma is a jellegzetessége lehet a különböző csoportjainknak, szervezeteinknek. Ahol megvalósul a kölcsönösség, ott megtaláljuk az életünk értelmét, és erőt merítünk, hogy a fájdalmas és szenvedéssel teli pillanatokban is továbbmenjünk, támaszt találunk az elkerülhetetlenül adódó nehézségekben, és örömet tapasztalunk.

Nap mint nap sok kihívással kell szembenéznünk: a járvány, a széthúzás, a szegénység, a harcok: képzeljük csak el egy pillanatra, hogy mi történne, ha sikerülne a mindennapokban megvalósítanunk ezt az igét. Új távlatokat nyitna, feltárulna előttünk Isten terve az emberiségről, és ez reménnyel töltene el. De ki akadályoz meg abban, hogy felébresszük magunkban ezt az Életet, és testvéri kapcsolatokat építsünk, melyeket kiterjeszthetünk az egész világra?